Anya elrabolta a saját gyermekét, apa elrabolta a saját gyermekét, apa megpróbált áthajtani a volt feleségén és most ez, a legszörnyűbb. Nem részletezném még egyszer, mindannyian hallottunk az apáról, aki a láthatáson végzett csecsemőkorú gyermekével, majd magával is.

Minden egyes alkalommal, amikor hasonló szörnyűség történik, kicsit hangosabban hallatszik azon érdekvédő csoportok hangja, akik üzenetét éppen alátámasztja az aktuális eset. Látjátok, az anyák tényleg borzalmasak! Látjátok, az apák tényleg szörnyűek! Ki segít a védtelen családoknak a bántalmazó apákkal szemben? Ki segít a szerencsétlen apáknak a kirekesztő anyákkal szemben? Az elvált szülők pedig a legfrissebb borzalomtól feltüzelve újult erővel vetik bele magukat a gyerekeket tönkretevő egymás elleni háborúba, melyet a hatályos törvények tovább gerjesztenek.

Hogyan jutottunk idáig?

A szovjet mintára, 1952-ben íródott családjogi törvényünk hatálya 2014-ben, az új polgári törvénykönyv életbelépésével szerencsére megszűnt, de a „családtámogató rendszer” még mindig a régi korok tökéletlenségeit nyögi. A jelenlegi joggyakorlat ugyanis befagyasztja és tovább mélyíti a váló szülők közötti konfliktust, folyamatos egymás elleni harcra kényszerítve őket. Miért?

Mindenképpen meg kell jegyezni, hogy az új PTK. jelentősen megkönnyíti a közös megegyezéssel történő válást. Azok a szerencsés szülők, akik meg tudnak egyezni a gyermekek közös nevelését illetően, olyan láthatási rendszert dolgozhatnak ki a saját családjuk számára, amilyen náluk jól működik, még konkrét napokat sem kell meghatározniuk – és ez így van jól, hiszen minden család más és más.

A gond akkor kezdődik, ha a szülők nem tudják közösen rendezni a problémáikat és a bíróságra marad annak eldöntése, hogy mi is a legkevésbé rossz megoldás a gyermekük számára. Ilyenkor ugyanis kitör a káosz. Nem akarok igazságtalan lenni az új PTK-val szemben, hiszen számos, a hétköznapi életet érintő problémát sikeresen rendezett, de sajnos nincsenek benne olyan újítások, amelyek a jelenlegi családgyilkos szemléletmódot megváltoztatnák.

A tét: dupla vagy semmi

Magyarországon a válóperek legvalószínűbb kimenetele a mai napig az, hogy a gyermeket (gyermekeket) az egyik szülő gondozásába helyezik, a másik csak egy szimbolikus kéthetente két napos láthatást kap és ezen lényegileg az új törvény sem változtatott. Ennek a döntésnek szinte egyenes következménye, hogy a gyermekkel együtt lakó szülő előnyt élvez a közös tulajdonú ingatlan elosztásakor, hiszen a gyereknek is laknia kell valahol. A vesztes szülő pedig ott marad lakás nélkül, megfosztva a gyermekétől, a gyerektartás terhével a vállán. Leegyszerűsítve: az egyik szülő nyer, a másik jó eséllyel mindent elveszít.

Biztosan van valamilyen magyarázat

A fenti logika és az évtizedes bírói gyakorlat alapja is az az elgondolás, hogy a gyereknek elsősorban állandóságra van szüksége a fejlődéshez. Az általánosan elterjedt nézet szerint a magyar bíróság anyapárti. Ez így nem teljesen igaz. A magyar bíróság elsősorban állandóságpárti, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Az állandóság fontos, ezt nem is vitatja senki. De vizsgáljuk meg, hogy mi mindent kell feláldozni az állandósághoz vezető úton:

Az elgondolás a következő: a gyermeknek elsősorban állandó otthonra és egy állandó nevelőre van szüksége az egészséges fejlődéséhez. Következésképpen a magyar bíróság a mai napig törekszik olyan döntéseket hozni, amikkel az egyik szülőt előnyben részesítik a másikkal szemben, hiszen ha ketten lennének az életében, az mindent összezavarna.

Az a szülő, amelyik elköltözik a közös otthonból (és a magyar hagyományok szerint ez általában a férfi), máris szinte behozhatatlan hátrányba kerül a gyerekekkel maradó szülővel szemben, hiszen innentől kezdve, az a szülő jelenti az állandóságot, akivel a gyerekek élnek, minden más szempont másodlagos.

A gyermekelhelyezési perben mindezek után a különélő szülő egyetlen lehetősége a „győzelemre”, ha bebizonyítja, milyen borzalmas ember is a másik, aki teljesen alkalmatlan egy gyermek ellátására. Elkezdődik hát egymás hibáinak árgus szemmel vizslatása és pontos feljegyzése.

A gyermekelhelyezési háborúban fontos szerepe van az előbbiek mellett annak is, hogy kihez ragaszkodik jobban a gyermek. Ennek kiderítése érdekében a 16 éven aluliakat pszichológiai vizsgálatnak vetik alá és megvizsgálják, hogy inkább apás vagy anyás-e a gyermek. Ha a kicsi pszichéje már eléggé sérült ahhoz, hogy csak az egyik szülőjéhez kötődjön, akkor nincs is különösebb probléma, hiszen a vizsgálat eredménye valószínűleg elegendő előnyhöz fogja juttatni a jobban kedvelt szülőt és így végül ő birtokolhatja majd a gyereket egyedül. Gond akkor van, ha a gyermek ragaszkodik hozzá, hogy neki anyja és apja is van, és így a vizsgálat sem tudja eldönteni, ki is nyerje a háborút.

Mivel a bíróságok túlterheltek és az idő egyébként is fontos tényező a gyermekelhelyezés kérdésében, az ilyesfajta perek évekig is húzódhatnak. És minél kisebb a különbség a szülők alkalmasságában, annál nehezebb eldönteni, ki is nyerje el a gyereket a másik elől, következésképpen annál később lesz vége a harcnak. Közben pedig a gyerekkorból évek telnek el állandó feszültségben, görcsölésben, aggódásban.

A történet vége

Hogyan végződik a történet? Előfordul, hogy a szülők a nagy csatározás közepette mégis megegyeznek (na jó, nem), és olyan is van sokszor, hogy a különélő szülő jó sok napot kap, amikor láthatja a gyermekét; de általában az egyik szülő nyer, a másik pedig veszít. A háborúskodásban kimerült felek ezután igyekeznek belenyugodni a történtekbe, bár higgadt együttműködésre mindezek után értelemszerűen ritkán van esély. A gyermek egy-két-három-négy pokolban töltött év után végre megkapja az állandóságot, amire ugye a legjobban szüksége van a megfelelő fejlődéséhez. Mindenki mehet szanatóriumba.

Összefoglalva tehát négy háborúban eltöltött év tapasztalatait, a következőket tudom üzenni a törvényhozóinknak minden velem egyetértő válással sújtott gyerek és felnőtt nevében:

• Köszönjük az új PTK-ban leírt változásokat és az 1952-es rémes családjogi törvény elsüllyesztését oda, ahová való.

• Az új szabályozás sokat segít azoknak, akik meg tudnak egyezni a saját családjuk működésében és ez szuper.

• Azokban az esetekben, amikor nincs megegyezés, a jelenlegi rendszer (beleértve a jogszabályokat, a gyámhatósági és a bírósági eljárásokat és gyakorlatot) az állandó versenyhelyzet miatt állandósítja és tovább mélyíti a szülők közötti konfliktusokat, jelentősen rontva így a gyermek életminőségét.

• Az “egyik szülő nyer, a másik veszít” rendszernek azokban az esetekben van létjogosultsága, ahol akár az apa, akár az anya ténylegesen alkalmatlan a gyermekek nevelésére. Itt az ideje, hogy belássuk, az esetek többsége nem ilyen.

• A jelenlegi rendszer pontosan azokat a családokat ítéli állandó háborúzásra, ahol a gyermekgondozási feladatok arányosan el voltak osztva és a gyermek is egészségesen kötődik mindkét szülőjéhez. Emellett a jelenlegi szabályozások sem védik meg hatékonyan az áldozattá vált gyerekeket. Mindezen okok miatt a családjogban teljes szemléletváltásra lenne szükség.

• A szülők közötti versenyhelyzet megszüntetésével jelentősen csökkenne azon esetek száma, amikor a felek valós alap nélkül vádolják erőszakkal egymást csak azért, hogy a válóperben előnyhöz jussanak. Ezen esetek csökkenésével a tényleges bántalmazások ellen már sokkal hatékonyabban lehetne fellépni.

Tudom, hogy most sok helyen borult az asztal, hiszen az anyák borzalmasak, az apák szörnyűek és ki védi meg a védelemre szorulókat (a gyerektartásról már ne is beszéljünk). A leveleket a dühöngőbe várom: mozaikfamily@gmail.com. Miután pedig a levélírással megvolnánk, gondoljuk át még egyszer: válóper = háború = tönkretett gyerekek. Miért kell ennek így lennie?

Képek:

photo credit: jcoterhals via photopin cc

photo credit: Skley via photopin cc

photo credit: joanna.babinska via photopin <a href=”http://creativecommons.org/licenses/by/2.0