Megmondom neked őszintén…

Laptopot ragadtam, hogy írjak neked, mert te most nem látsz és nem hallasz. Boldog vagy, mondod, megtaláltad a szerelmet, mondod – és én úgy érzem, egyre távolodsz és nem tehetek most már semmit. Úgy érzem, előbb kellett volna szólnom, hiszen már hónapok (évek?) óta nem találtad a helyedet otthon: hiányzott a nyugalom, hiányzott a harmónia, hiányzott a menedék a világ zaja elől. Aztán jöttek az ismerős jelek sorra: fogytál, csinosodtál, mosolyogtál – és amikor a kávézóban halkan kimondtad, hogy „szerelem”, már nem volt min meglepődni.

Szólhattam volna előbb, mert kívülről is láttam, hogy repednek a falak. Szólhattam volna, hogy most rakj még a tűzre, hogy egy wellness nem elég, hogy minden nap tenni kell a változásért. Nem tettem, és téged az első pár erőtlen karcsapás után elsodort az ár.

Emlékszel a barátunkra, aki drogba menekült a nehézségek elől? Sokáig nem tudtuk, mit tehetnénk, hiszen ő a mámorban egy szempillantásnyi időre végre boldog volt. Nem látott és nem hallott mást, hiába szóltunk bármit. Persze, az agya hátsó részében akkor is tudta, hogy otthon bajok vannak, és hogy egyszer majd mindezzel újra szembe kell néznie, de akkor, belőve, ezzel nem foglalkozott. Emlékszel, türelmesen vártuk, hogy elmúljon a kábítószer- szerelem? Mi mást tehettünk volna? Aztán, mikor oszlani kezdett a köd, együtt segítettünk eltakarítani az égig érő romokat – amiért a világ addigra a „drogost” hibáztatta – de a lapátot akkor is neki kellett fognia egyedül. Emlékszel?

Megmondom neked őszintén, nem tudom, hogyan fog végződni ez a történet. Persze, van rá esély, hogy kenyeret törsz, bőröndöt pakolsz és boldogan élsz a szerelemmel egy másik otthonban. Van rá esély, de minden szeretetemmel mondom, hogy nem vagy te olyan bátor. Legfeljebb majd meglepődöm. És mi lesz, ha mégis maradsz? Ha nincs olyan szerencséd, hogy lebukj és rákényszerülj, hogy mindent megbeszéljetek? Lesz hozzá bátorságod? Mert az otthon nem lesz már még olyan sem, mint a kalandod előtt volt. Lehet, hogy nem tudatosult senkiben, hogy mivel töltöd a napjaidat, de érzik akkor is, ha maguknak sem vallják be. Érzik, hogy nem vagy ott fejben, hogy máshová folynak el az érzelmeid. Érzik, és csökken a tisztelet, csökken a bizalom, csökkennek az esélyek.

Tudom, most azt gondolod, hogy a gyerek nem veheti át a mintádat, hiszen nem is tud róla, és neked sem volt mintád erre – a szüleid is olyan szépen éltek. Utálni fogsz, de már nem érdekel, így megkérdezem: biztos vagy te ebben? Hányszor láttál a régi otthonban nyílt kommunikációt? Hányszor hallottad tőlük, hogy hibáztam, bocsáss meg? És a tieid mit tanulnak tőled?

Most lehet, hogy azt gondolod, erkölcscsősz vagyok és elítéllek a döntéseid miatt. Erről szó sincs: az erkölcs nem érdekel, téged pedig szeretlek, mert a barátom vagy. Éppen ezért remélem, hogy amikor eljön az ideje, lesz erőd egyenes derékkal kihúzni magad és megkezdeni a romok eltakarítását. Vagy így, vagy úgy. Én majd ott leszek melletted és segítek mindenben, de a lapátot sajnos neked kell tartani egyedül. Mert hidd el, nincs királyabb dolog az őszinte életnél.

Szeretettel:

Barátod

Még több írás a házasságtörésről itt és itt és a közösségben.

Képek: