Lajos, a fiatal apuka mesél egyetemi szerelemről, nagy hallgatásokról és a ma már iskolás nagyfiúról. Válástörténet házasság nélkül nem mindennapi őszinteséggel:
Első komoly barátnőmet, Katit egy egyetemi kiránduláson ismertem meg. Rögtön megtetszett és addig-addig ügyeskedtem, míg egymás mellé kerültünk éjszaka a tornateremben és így történt, hogy a túráról már kézen fogva jöttünk haza. A tornatermi eset után a kapcsolatunk rohamos fejlődésnek indult olyannyira, hogy hamarosan össze is költöztünk Kati szüleinél. Az első időkben a naptármódszer és óvszer kombinációjával védekeztünk, ami annyit jelentett, hogy a „biztos” napokon nem használtunk óvszert, hiszen azok biztos napok. Hamarosan kiderült azonban, hogy Kati mégsem teljesen a naptár szerint működik, és kilenc hónap múlva megszületett Robi, a kisfiunk. Ekkor még mindketten egyetemre jártunk.
Sajnos a szülőkkel való közös élet egyre több konfliktus forrása lett. Kati gyakran került két tűz közé, amikor a szülei nehezményezték, hogy nem segítek a házimunkában. Ha megkértek, megcsináltam én bármit, de a szülők szerint ennek „zsigerből” kellett volna jönnie.
A fiunk születése után még sürgetőbbé vált, hogy saját otthonunk legyen és szerencsére sikerült igen heves gyorsasággal elköltöznünk egy lakótelepi lakásba, ami már csak a miénk volt. Sajnos azonban a gondok az új otthonunkban sem szűntek meg. Kati a gyerek miatt kihagyott egy évet az egyetemen és utána is nehezen talált munkát, én viszont egyre többet dolgoztam, így a házimunka ismét csak a barátnőmre maradt. Nem sok idő telt el és Kati már naponta ismételgette, hogy mennyi mindenen kellene változtatnom a viselkedésemet illetően, én pedig az állandósult veszekedések elől egyre inkább számítógépes játékokba és a munkába menekültem.
Ekkoriban a veszekedéseink úgy néztek ki, hogy ő mondta a magáét, én pedig hallgattam, hogy mi minden az én hibám. Előfordult, hogy megkérdezte, hogy véleményem szerint neki miben kellene változnia, de én akkor ezt egyszerűen képtelen voltam megfogalmazni. Az otthoni légkör lassan kibírhatatlanná vált számomra, olyannyira, hogy már-már féltem hazamenni. Egy napon végül nem bírtam tovább, és amikor Kati és Robi nem voltak otthon összepakoltam és elköltöztem.
Kati összeomlott a döntésemtől, egyáltalán nem volt rá felkészülve és kérlelt, hogy menjünk el párterápiára és próbáljuk meg rendbe hozni a kapcsolatunkat. Igent mondtam. A terápián azonban minden kezdődött elölről: ismét azt hallgattam hosszú órákon keresztül, hogy én vagyok a hibás mindenért.
Robi ekkor még ovis volt és a hét egyik felét nálam, a másik felét az anyukájával töltötte. Szeretett velem lenni, és hát nálam olyanokat is megtehetett, amik otthon nem voltak megengedve (például a számítógépezés). Mindamellett ezekben a kezdeti időkben gyakran előfordult, hogy rugdosott és ütögetett engem. Sokszor mondott rám csúnya dolgokat is, olyan megfogalmazásban, amiket csak a felnőttek használnak.
Lassan kezdett el javulni a helyzet. Egyrészt a párterápián sikerült kimondanom, hogy szakítani szeretnék és így a terapeuták segítségével Kati lassanként elfogadta a döntésemet. Másrészt Robi időközben iskolás lett és az anyukájával a város másik végébe, az iskola közelébe költöztek. A költözés miatt azonban már nem volt megoldható, hogy a fiam tőlem járjon iskolába, hiszen ez több mint egy órás utazást jelentett volna minden reggel. Így történt, hogy Robi most már kéthetente hétvégén látogat engem, a lakást kiadjuk albérletbe, a bevételt pedig Kati kapja mintegy gyerektartásként.
Kati az eltelt évek alatt lassan megbékélt a kialakult helyzettel. Ehhez valószínűleg hozzájárulhatott, hogy a fiam iskoláztatását mindig támogattam, volt idő, amikor a fizetésem felét egyenesen Katinak utaltam. A gyereknevelésben sohasem volt vitánk, ami annyit jelent, hogy mindig egyetértettem azzal, ahogy Kati a fiunkat neveli.
Egy félresiklott próbálkozás után úgy érzem, hogy a mostani párom végre úgy szeret, ahogy vagyok. Persze, vannak súrlódások a túlórázás miatt, de mellette átélhetem, hogy nem kell egy másik emberré változnom és végre önmagam lehetek. A Robival való kapcsolatom is rendeződni látszik, mióta a barátnőm elmagyarázta neki, hogy attól, hogy külön élünk, még mind egy család vagyunk. Ha majd nagyobb lesz és egyedül is tud már közlekedni, maga dönthet majd, hogy milyen gyakran látogat. Addig pedig minden adandó alkalommal elmondom neki, hogy hozzám mindig jöhet és itt nálam is mindig lesz egy otthona.
Megosztanád a véleményedet Lajossal? Vagy neked is van válástörténeted? Írj a mozaikfamily@gmail.com-ra!
//
